header pattern

Census

A jobbágyok pénzben fizetett évi adója, mely a jobbágytelek (ház) használata fejében járt a földesúrnak. Kivetésének alapja a történeti fejlődés során változott. A 13–14. sz. folyamán kialakult gyakorlat szerint a censust egy egész jobbágytelekre állapították meg, a résztelkek után pedig csak a megfelelő hányadot kellett fizetni.

Az egész telekre kiszabott census összege uradalmanként, sőt településenként változott. A census nagyságát először 1514-ben egységesítették országos érvénnyel, egy arany forintban. Köteles volt fizetni minden nős férfi, függetlenül attól, hogy telkes jobbágy vagy zsellér volt-e. Az 1514. évi rendezés nem vált általános gyakorlattá. Az urbáriumok a későbbi századokban is a census nagyságának, fizetési határidejének tarka változatosságáról adnak számot. A 16–17. sz.-i Erdélyben pl. a census kivetésének alapja helyenként az ősi telek volt, másutt viszont a nyílföld ( nyilazás) arányában fizették a jobbágyok. Nemcsak a census összege változott vidékenként, hanem beszedésének határideje is.

Évenként egy, két vagy három részletben, valamelyik szent ünnepén volt szokás a censust beszedni. Leggyakrabban Szent György és Szent Mihály vagy Márton napján szedték. Innen Szent Mihály stb. adójának is nevezik. A census fizetésének második országos szabályozása az úrbérrendezéskor volt. Eszerint minden házzal bíró belső telek (innen a füstpénz elnevezés) után évi egy forintot kellett adni a földesúrnak, tehát a házas zsellérek is fizették. A korabeli források censusnak nevezik a földesúrnak járó egyes kisebb pénzszolgáltatásokat is, pl. bizonyos bérleti díjakat ( censuális föld), megváltáspénzeket (census culinaris: éléspénz).

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon