header pattern

Nemességi igazolás

A nemesség igazolás a nemesi cím jogos használatának igazolása. Mivel a nemesi címmel számos kiváltság és társadalmi előny járt együtt, sokan próbálkoztak hamis nemesi levelekkel és iratokkal nemesi kiváltságokhoz jutni. Ez tette szükségessé az átfogó nemességvizsgálatokat és igazolást,

A 16-18. században Lengyelországban és Magyarországon volt a legtöbb nemes Európában, arányuk elérte a népesség 8-10%-át, egyes vidékeken részesedésük 20-30%-ot is kitett. Egyes kimutatások szerint a lengyel köznemesség (szlachta) a lakosság 40 százalékát tette ki. Magyarországon és Lengyelországban voltak olyan falvak, melyeket kizárólag nemesek laktak. Magyarországon a 18. század elején több mint 1200 kuriális falut számoltak össze, Lengyelországban az 1720-as összeírás 1228 ilyen falvat mutatott ki. A török hódoltság és a rendi felkelések alatt sok nemesi levél elveszett, miközben a természetes szaporulat és az új nemesítések miatt is nőtt a nemesség száma. Sokan adták ki magukat jogtalanul nemesnek. Mindez szükségessé tette a nemesi családok és személyek rendszeres revízióját.

Egy 1630-as törvény szerint a nemesi levelet egy éven belül ki kellett hirdetni abban a megyében, ahol a megnemesített személy lakott. Egy évszázad múlva egy helytartótanácsi rendelet úgy foglalt állást, hogy amennyiben valaki bizonyítani tudja, hogy ő vagy őse valamikor armálist kapott és legalább hatvan éve gyakorolja a nemesi jogokat, nemesnek tekintendő.
A Rákóczi-szabadságharc után a nyugtalanság véget értével több megyében, pl. Árvában is végeztek nemesi vizsgálatot a 18. század első felében. Átfogó nemességi vizsgálatokra Magyarországon III. Károly császár, majd leánya, Mária Terézia rendelete alapján került sor az egyes vármegyékben (1725, 1732, 1755), hogy kiszűrjék a nemesi jogokkal visszaélő egyéneket.

Az adott személynek nemességét a nemességszerző őstől címeres levéllel, nemesi levéllel, annak átiratával (paria litterarum armalium), a nemességet igazoló hiteles okirattal, anyakönyvi bejegyzésekkel, esetleg hiteles tanúvallomásokkal kellett igazolnia, hivatkozhatott régi nemesi gyakorlatra, nemességét esetleg egy tekintélyes személy, pl. a nádor is igazolhatta. A tanúk lehettek nemesek és jobbágyok is. Általában idős embereket hívtak tanúnak.
III. Károly 1735- ben a nemesi származások elismerésének kritériumai tárgyában rendeletet adott ki. Ennek első, illetve hatodik pontja szerint mindenki, akinek elődei egy adott helységben ősidőktől fogva laknak és nemesi szabadságban élnek, vagy ebben a helységben adományozott birtokkal, ennek részével bírnak, és ezt adománylevéllel, vagy bizonyságlevéllel illetve tanúkkal bizonyítani tudják, kétségtelen nemesekké ismerhetők el.

A nemesi címek, címerek, rangemelések, előnevek stb. nyilvántartását a királyi könyvek szolgálták. Kísérlet történt a nemesi címmel rendelkező személyek pontos nyilvántartására is. A vármegyei levéltárakon belül a nemesi iratokat a nobilitáriumokban különítették el a többi irattól, melyeket a nemesség igazoláshoz is felhasználtak és különféle időközönként országos és megyei nemesi összeírások is készültek.

A Magyar Királyi Helytartótanácsban 1783-ban külön osztály jött létre a megtámadott és vitás nemességi igazolások felülvizsgálására.

A nemesi vizsgálatot az ún. igazoló (invesztigációs) bizottság (választmány) végezte, melynek tagja lehetett a szolgabíró és az esküdt, a jegyzőkönyvet a jegyző vezette. A bemutatott bizonyságlevelek, adománylevelek, címeres-levelek, és a származásokat bizonyító tanúvallomások alapján az egyes vármegyék főügyészei mondták ki a végső szót. Ha a megye nem ismerte el az adott személy nemesi jogait, az ún. nemesség-igazolási pert folytathatott vagy a megyei tisztiügyész is indíthatott nemesség-igazoló pert a kétes nemes ellen.

A kétes nemességű személyeket a vármegyei összeírásokban az állítólagos nemesek között tartották nyilván. A többiek ún. Kétségtelen nemesnek számítottak. Az 1755-ös nemesi összeíráskor az Ebecken lakó Nagy Jánost mint jövevényt jegyezték fel. 1766-ban az ebecki Nagy István, Sándor és János nemességüket nem tudták kielégítően igazolni és elmarasztaló ítéletet kaptak. 1792-ben a Helytartótanács bővebb bizonyítékok bemutatását tartotta szükségesnek a család nemességének igazolásához. Bihar megye kétségbe vonta debreceni Bárány János borsodi táblabíró nemességét, de II. József azt 1789. április 6-án kelt 15468. számú rendeletével megerősítette. Az Istók család Gömör Vármegyében 1786-ban folytatott nemességigazoló pert a megye törvényszéke előtt, mely során nemességüket a címeres levéllel, anyakönyvi bejegyzésekkel és tanúvallomásokkal igazolták. Erről a megye 1789. március 18-án hozott ítéletet, melyet a Helytartótanács 1798. június 1-jén kelt 18155. számú leiratával hagyott jóvá, amiről a megye július 3-án nemesi bizonyságlevelet adott ki, melybe belefoglalta a per folyamán felmutatott összes okmányt és a tanúk kihallgatásának jegyzőkönyveit.

A nemességi vizsgálat eredményét a nemesség vizsgáló választmány hirdette ki vagy arról a vizsgált személy írásos határozatot kapott. Ha a család valamelyik ága egy másik vármegyébe költözött át, nemességét az eredeti megyében kihirdetett bizonyítvánnyal igazolhatta, melyet a megyei közgyűléstől, a szolgabírótól, az alispántól kapott. A dokumentumokat (a nemesi levél átiratát stb.) átküldték az új megyébe, mellyel igazolták azok hitelességét. Ezután a jövevényeknek joguk volt az adott megyében is a nemesi kiváltságokkal élni, a megye közgyűlésén részt venni stb. A nemesi vizsgálatkor csak a férfi családtagokat írták össze és közülük is csak azokat, akiknek maguknak is volt férfi utóduk. A női családtagokat egyáltalán nem vizsgálták, sem a házassági kapcsolatokat, sem azokat a férfi családtagokat, akik pl. távolra mentek tanulni és később papok stb. lettek. Az ő utódaik szintén kimaradtak a vizsgálatból. A nemesség igazolása Mária Terézia alatt megnehezedett, mert a királynő 1774 elején elrendelte, hogy azt bírósági eljárással kell elvégezni és az eredeti okmányokat kell bemutatni.

Az 1920. évi I. tc. értelmében a kormányzó nemességet nem adományozhatott. Ekkortól a belügyminiszter volt az országos nemesi főméltóság. A nemesség igazolásáért a belügyminisztériumhoz lehetett folyamodni, mely nemességigazoló bizonyítványt adott ki. Az igazolások ügyében az Igazolási Osztály volt illetékes. 1933-tól az Anyakönyvi Utasítás 57. paragrafusa értelmében (33.607/1933. BM. sz. rendelet) a magyar állami anyakönyvbe belföldi (magyar és székely) vagy külföldi nemesi vagy főnemesi rangot, címet és előnevet kizárólag magyar királyi belügyminiszteri okirat alapján lehetett bejegyezni. Ezért is szaporodtak meg ezután a belügyminisztériumi nemességigazolások.

A különböző nemességi vizsgálatokról, perekről, a gyökeres (proba ex radicalis) és az igazolás elméleti kérdéseiről Gerő József közölt részletes tanulmányt. Az 1947. IV. tc. Magyarországon megtiltotta a nemesi, főnemesi rangok, előnevek használatát.