header pattern

Szászok

Erdélyi szászok, Németül: Siebenbürgische Sachsen, az erdélyi németség összefoglaló megnevezése. A szászok Mo.-ra költözése része volt annak az első német kolonizációs hullámnak, amely K-Európa több területét, elsősorban az Elbától K-re eső területeket megszállta. Első csoportjaik a Rajna középső vidékéről, Luxemburgból és a Mosel vidékéről jöttek. II. Géza telepítette le őket a D-erdélyi, viszonylag gyéren lakott királyi birtokokra ( Királyföld, Kőnigsboden) és Ny-Erdélybe (a Maros és Szamos mentére) 1150–60 körül.

A 12. sz. utolsó évtizedeiben és a 13. sz. elején újabb telepes rajok érkeztek, amelyek É-Erdélyben Beszterce, Naszód és Radna vidékét (Nösnerland) és a Barcaságot (Burzenland) népesítették be. A szászok nevüket valószínűleg a IV. Béla által behívott, a tatárjárás pusztításait pótlandó szászföldi telepesektől kapták, akik idővel átvették a korábban települt frankoktól a vezetést. 1224-ben II. Endre adománylevelében, az Andreanumban megerősítette a szászokat régebbi kiváltságaikban és évi adó, valamint katonáskodás fejében teljes autonómiát biztosított számukra, amivel megteremtette rendi különállásuk és külön társadalmi fejlődésük alapjait. A szászok előjogaik gondos védelmével és bővítésével elérték, hogy teljes jogú tagként vehettek részt az 1437. évi kápolnai unióban, amely négy évszázadra megformálta Erdély politikai arculatát. 1486-ban I. Mátyás király valamennyi szászra kiterjesztette az Andreanum kiváltságait és ezzel létrehozta minden erdélyi szász közjogi-politikai egységét, melyet a „szász egyetem” (Universitas Saxonum) képviselt.

Tagjai voltak: Nagyszeben-, Kőhalom-, Segesvár-, Nagysink-, Újegyház-, Szerdahely-, Szászsebes-, Szászváros-, Medgyes- és Selyk-székek, valamint Naszódvidék és a Barcaság. A szászok külön fejlődésének újabb állomása volt a reformáció lutheri ágának egységes fölvétele. A 16–18. sz. erdélyi háborúságai a szászokat is pusztították, soraikat megritkították. Ny-erdélyi telepeik elpusztultak vagy megmagyarosodtak. A népesség pótlására Mária Terézia uralkodásának idején ausztriai telepesek érkeztek (ún. Ländlerek), akik a Nagyszeben és Segesvár környéki falvakban, valamint Szászvárosban telepedtek le. Hasonló céllal szervezett telepítési akciót a szász reformkor vezéralakja, Stefan Ludwig Roth is, akinak hívására 1845–47-ben württembergi németek költöztek be a szászok közé.

A szászok régi kiváltságait először II. József törölte el úgy, hogy azokat halála után már nem lehetett teljes egészében visszaállítani. Végleges megszüntetésükre a szabadságharc után, 1850-ben került sor. 1876-ban a szászok területi különállása is megszűnt. Az Universitas Saxonum megmaradt mint a régi időkből származó közös vagyon kezelője, amelyet szinte teljes egészében művelődési és iskolai célokra fordítottak. Az erdélyi szászok utoljára 1919. jan. 8-án léptek fel kollektív politikai testületként, amikor Medgyesen kimondták a feltétel nélküli csatlakozást az alakuló Nagyromániához. A Beszterce-vidéki szászok, mintegy harmincezren, 1940-ben a második bécsi döntéskor visszakerültek Mo.-hoz. Majd 1944-ben a hátráló német csapatokkal elmenekültek és nagyobbrészt Alsó-Ausztriában telepedtek le.

Az erdélyi szászok száma 1970-ben 180–190 000-re becsülhető. 1968-tól Romániában a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa képviseli őket, mint nemzetiséget. Az erdélyi magyar-szász néprajzi kapcsolatok jórészt nincsenek felkutatva. A szórványos utalások és részeredmények alapján azonban jelentősnek mondhatók.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon